NAGYMOLNAR - A FÉNY GEOMETRIÁJA - TANULMÁNY
Orosz Márton, PhD a budapesti Szépművészeti Múzeum Vasarely Múzeumának igazgatója által írt tanulmány, NagyMolnar - A fény geometriája címmel (megtekinthető teljes terjedelemben)
NagyMolnar – a fény geometriája
Manapság már közhelynek számít, hogy az elektromágneses sugárzás a művészetben való felhasználása egy olyan technika, ami esztétikai szuverenitását illetően teljesen egyenértékű a festő palettáján kikevert pigmentek használatával. A mindennapi életünktől elválaszthatatlan telekommunikációs eszközök a fény modulációját használva jelenítenek meg különféle vizuális tartalmakat, és az is nyilvánvaló, hogy az épített környezettel való interakció leggazdagabb, szinte kimeríthetetlen lehetőségekkel bíró formáját az irányított fényforrások kreatív használata jelenti. A kinesztetikus érzékelést érvényesítő kísérletek számára is többnyire az architektúra adja azt a kulisszát, amelynek dekonstrukciójában, a stabil struktúrák virtuális tömegekké, tér-idő folyamatokká szervezésében a fény illékony természete válik alkotóeszközzé, a művek hatásmechanizmusának legfőbb szervezőjévé.
A NagyMolnar művészcsoport (Nagy Krisztián és Molnár Csaba) kísérletei is építészeti indíttatásról vallanak, hiszen elképzeléseik a lakásokban, enteriőrökben, közösségi terekben használt környezetformáló megoldások ismerete nélkül aligha lennének elképzelhetők. Az alkotópáros által készített fényobjektekben a tér csupán közvetett módon tapasztalható meg – kitapinthatatlan jellege és fizikailag érzékelhető, valós jelenléte között mégis termékeny párbeszéd feszül. A közös munkák tulajdonképpeni témáját a test nélküli tér és a tér nélküli test problémája, a virtuális tömegformálás, a matéria fény által való láthatóvá, illetve láthatatlanná tétele jelenti. A két mérnök-művész alkotásainak lényegét az a felismerés adja, hogy a fény segítségével gazdagítani lehet mindennapi életterünket és a művekkel való találkozás során interaktív módon fejleszthetjük, tökéletesíthetjük optikai érzékeinket.
A fénykinetika megjelenését az elektromosság elterjedésére tette lehetővé, története a 20. század második évtizedére nyúlik vissza. Egy olyan területet hasított ki magának a hagyományos művészeti ágak perifériáján, amelyben a magyar származású alkotók úttörő szerepet játszottak (az első és a második generáció képviselői közül Barna Miklóstól Moholy-Nagy Lászlón és Kepes Györgyön át Schöffer Miklósig húzható meg a luminokinetikus művészek névsorában az élen járók életművéből szőtt történet íve, de említhetjük az itthon élő kortárs művészeket is, a lézerrel és hologrammal dolgozók közül Csáji Attilát vagy Mengyán Andrást, az üvegszobrász Botos Pétert és a fényfestészetet az ún. mapping technikával kombináló Bordos László Zsoltot). Nagy Krisztián és Molnár Csaba technicista-mérnöki eszközökkel megkonstruált fénydobozai ebbe az egy évszázadra visszatekintő genealógiába illeszthetők bele, részesei a fényt kreatív médiumként használó tradíciónak. Megjelenik bennük James Turrell redukcionista esztétikája, Keith Sonniert elementarizmusa, a színek interakciójára épülő alapegységek Carlos Cruz-Diez fénykörnyezeteiben megfigyelhető konszonanciája, de inspirációs forrásaik között megtalálható a hagyományos térérzékelésünk elbizonytalanításával kísérletező alkotók, mint például a vizuális paradoxonokat költői módon ábrázoló Helga Philipp, a tekintetünket lépre csaló, megbéklyózó, és csapdába ejtő fényhez komplex jelentésrétegeket társító Iván Navarro, illetve a nagyméretű installációiban a médium esztétikáját fiziológiai értelemben vizsgáló Hans Kotter.
Nagy Krisztián és Molnár Csaba Mysterlight-sorozatának speciális tükrökből és láthatatlan fényforrásokból konstruált, immerzív és deliráló vizuális élményt közvetítő objektjei – a középkori laterna magicák egyenes ágú leszármazottjai – a fény misztériumában fogant, enigmatikus működésükkel hívják fel magukra a figyelmet. Formai értelemben ezek a művek mégis egy sajátos minimalizmusról árulkodnak. A művek erejét az egyszerű, elemi formákból felépített struktúrák lenyűgöző komplexitása adja. Elsőre szembetűnik a festmény módjára bekeretezett fali dobozokban megjelenő, sugárzó energiával teli kompozíciók szemfényvesztő térmélysége. Kozmikus asszociációkat keltő, tekintetünket a kép belseje felé szippantó ábrázolásokat látunk, amelyekben a meghatározhatatlan irányból érkező fény rajzolja ki a kútba dobott kő hullámvetéséhez hasonlatosan képletezett koncentrikus formákat, a toronyszerűen egymásba csúszó vagy kristályszerű szeletekből összeálló térrácsokat, az irracionális tengely körül tornádó módjára tekergő tér-idő alagutakat és a tölcsérszerűen a kép mélye felé tartó fényspirál sugárzó energiamezőinek a fonákjaként elképzelt fekete lyukakat. A képi elemek egymáson való elforgatásával, lépcsőzetes eltolásával és méretbeli skálázásával jön létre az a sajátos vertigo-hatás, amelynek dinamikáját a fény egyszerre testies, az alakzatoknak mélységi kiterjedést kölcsönző, másrészt illuzórikus, csak közvetetten érzékelhető jellege hoz létre. A fény az, amely egyrészt megteremti, létrehozza, de ezzel egy időben cseppfolyóssá is teszi, elanyagtalanítja saját környezetét.
Nagy Krisztián és Molnár Csaba műveinek mágikus geometriája, a kompozíciók terét kaleidoszkópszerűen kitöltő alakzatok, melyek formailag távoli pulzárokat, bolygókat és galaxisokat idéznek, a populáris kultúrával, az elektroakusztikus zenével, a különféle galaktikus utazásokról szóló olvasmányokkal és a tudományos-fantasztikus filmekkel feltételeznek összefüggést. A művek által közvetített felkavaró vizualitás üzenethordozó szerepben tetszeleg, legyen az valamilyen fizikai törvényszerűség vagy egyszerű színtani alapvetés. A kompozíciók megtervezéséhez használt formai repertoár minden esetben egy heurisztikus alkotófolyamat eredményeként jön létre. A NagyMolnar páros ennek tudatában használja műveiben kvantitatív és kvalitatív módon a fényt – a rendelkezésre álló eszközökkel bármilyen színt képesek a kívánt amplitúdóval és frekvenciával előállítani. Az esszenciálisra redukált formák megsokszorozásával, a legegyszerűbb geometriai motívumok és az alapszínek kombinációjából, a kettő permutációja által egy időben kódolt rendszert hoznak létre. Meggyőződésem szerint ennek a bravúros, ötletekben gazdag és virtuóz megoldásokban tobzódó vizuális nyelvnek a grammatikáját a közérthetőség adja. Az alapoktól építkező, meztelenre csupaszított kompozíciós tér mindenki számára ismert építőkockáiból konstruált virtuális világ születésének lehetünk tanúi. Sajátos kettősséggel, termékeny dichotómiával van tehát dolgunk, hiszen a Mysterlight-sorozat objektjei a látvány határozott és határozatlan jellege közötti feszültség zavarba ejtő megtapasztalása miatt válnak revelatívvá.
Az alkotások szemrevételezése során arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy filozófiai értelemben a fénykinetika egyik legalapvetőbb premisszáját mindig is a művészet kifejezőeszközeinek az origóhoz való közelítése jelentette. Más szóval a luminokinetikus gondolkodás legfőbb motivációja abban ragadható meg, hogy eljussunk a legpuritánabb, legegyszerűbb formához, ami sallangoktól mentes és minden másnak a közös halmaza. Ebből következik, hogy a Nagy–Molnár alkotócsoport spektrális színekre bontható tiszta, fehér fényt használó dobozai a neves orosz avantgárd festő, Kazmir Malevics a végtelenséget és a gondolat tiszta, érzéki minőségét kifejező szuprematizmus fogalmának modern eszközökkel való interpretációjaként is felfoghatók. Tudvalevő, hogy Malevics is úgy haladta meg a táblaképfestészetet, hogy létrehozta a lehető legelvontabb, a természet utáni ábrázolás reciprokaként értelmezhető kompozíciót, a fehér/fekete alapon fehér/fekete képet. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy Malevics homogén négyzeteinek a felhasználásával, a geometriai alapforma saját tengelye körüli elforgatásával jutott el később Victor Vasarely az általa „optikainak” (vagy közismert, stílusirányzatként ismert fogalomként „op artnak”) nevezett síkkinetikus látványanalízishez, a Mysterlight-sorozat könnyedén beilleszthetővé válik a konstruktivizmusban gyökerező művészettörténeti hagyományba. Nagy Krisztián és Molnár Csaba művei ugyanis technikai-mediális értelemben csavarnak még egyet a képi reprezentáció malevicsi reminiszcenciáján, és a valóság vegytiszta absztrakcióját előállító fény hozzáadásával indirekt módon utalnak vissza a szupremácia fogalmára. Ugyanakkor apologetikus módon követik a művészetük számára meghatározó előképet jelentő Vasarely azon felismerését, hogy a negyedik dimenzió meghódítását a második dimenzióból is el lehet végezni! Szintén egy Vasarelyre visszavezethető, tágabb értelemben a Bauhausból eredeztethető elgondolás, mely szerint a művészeti alkotásokat funkcióval ellátó közösségi-participatív jelleggel kell felruházni, tükröződik abban az elképzelésben, hogy a mű szemlélője az alkotófolyamat részesévé tehető. Nagy Krisztián és Molnár Csaba elképzelése szerint a néző/befogadó számára meg kell adni a lehetőséget, hogy alakítani legyen képes a kompozíció egyes attribútumait (például egy távirányító segítségével a kép színvilágát, a fények intenzitását és más előre definiált paramétereket), befolyásolva ezzel a kép „optikai klímáját”. A művek oly módon válnak a demokratikus képtermelés és fogyasztás részévé, hogy közben egyediségük megmarad, autonomitásuk nem szenved csorbát. Időszerű felismerésről van szó, amely ma már semmiképpen sem nevezhető utópikusnak. A NagyMolnar alkotópáros tevékenységében mégis az a lenyűgöző, hogy autodidakta módon, több évig tartó kísérletezést követően jutottak el a művészettörténeti referenciákkal, rejtett stílusidézetekkel és az általuk használt médium nyelvén kifejezhető konnotációkkal teletűzdelt, szabatosabb műszó híján „geo-optikai fényszobrászatnak” nevezhető művészeti formához, amelyben benne van a lehetőség, hogy egy teljesen új, trendsetter irányzat kiindulópontjává váljon.
Orosz Márton, PhD
a budapesti Szépművészeti Múzeum Vasarely Múzeumának igazgatója
